Ez most nem pályamotorozás lesz. A főhős CB500  köszöni, kicsattanó egészségben várja hogy jövőre 30 éves legyen (Mami kupa képes veteránban ....), de igazából semmi nem történt vele, továbbra is egykedvű ordítással indul be, ha megnyomom a gombot, és addig megy nyélgázon, amíg kifogy a benzin. Majd lesz róla egy rövidke kis beszámoló, de annyira minimális  frissítés történt, hogy kár a betűért. Még az akku is ugyanaz benne, amit 4 éve beleraktam. Megint lemotoroztam róla egy szett S22-t, rengeteg örömet okozott, kipróbáltattam csomó mindenkivel. Év végén 3 CB is gazdát cserélt a négyből, de baráti körön belül, szóval jövőre többször fogunk együtt előfordulni valószínűleg. 

Most egy másik megosztani valóm támadt. Ott van a mi kis tehénkénk, a mandarin sárga 1150 GS. Idén nyáron volt 4. éve, hogy nálunk van, szépen szaladt bele a kilométer ahhoz képest, hogy az elődjébe 3000 sem került évente, mikor eladtuk. Ennek megfelelően alkatrészeket is kért- jellemzően a gyári 20+ éves dolgok fáradtak meg rajta-, valószínűleg többet költöttem rá, mint amit egy ugyanennyi éves japán túra enduróra kellett volna. De. Azért, amit ez a motor ad, ráköltöttem volna a dupláját is. Idén különösen összeállt a csillagzat. 10 éve ígérgettem, hogy majd az idén....és most végre 5 napot eltölthettem Svájcban. Kint barátom kalauzolt rengeteg csodás helyre, rongyosra motoroztuk a hátsónkat. Onnan nem tudnék értelmes beszámolót készíteni, annyira tömény volt az élmény,annyi mindenről beszélgettünk a sisakbeszélőn közben és annyiféle eldugott, turistamentes, de háttérképre való helyen megfordultunk. Ez nekem akkora motorozás dózis volt, azzal a rengeteg kanyarral meg látnivalóval, hogy azt mondtam Páromnak, a kétszemélyes nyaralásunkra oda megyünk, meg azzal, amit csak szeretne. Ha én már idén csak melóba járok motorral, az sem érdekel. Direkt nem is adtam ötleteket, tőlem autó, motor, repülő, gyalog, bármi lehet.  Erre mit mond a drága asszony: Akkor menjük a GS-sel a Balkánra.

Tudni kell pár választani, mert én is ezt akartam volna titkon :D 

Nagyjából a fejemben volt, miket néznék meg, kikértem Balkánt járó ismerőseim tanácsait is. A tenger infóból az jött ki, hogy ha augusztus elején indulunk, akkor kb következő év márciusáig akad látnivaló. Leválogattam hogy kb mit szeretnénk, elosztottam a tervezett szálláshelyeket, -booking, csak 9 feletti értékelés- aztán nekivágtunk. Ami belefér,belefér, ami nem, az meg legközelebb. 

Első nap Dunavecséről egészen Eszékig jutottunk. Az autópálya alapvetően unalom. Nekünk most nem volt annyira, mert alig motoroztunk együtt az idén. Valahol Szekszárd felé megálltunk egy remek OMV-s kávéra, nagyon nem siettünk, időnk volt bőven, várt minket a Kaland. Elmerengtem egy békazöld RS3 Audin a kávé felett, a tulaj elégedetten nyugtázta a kutas srác fotózgatását, pár perc múlva nagy gázas állórajttal, durrogtatva hagyta el a kutat a műértő közönség legnagyobb örömére. Mohácsnál megtekintettük a Mohácsi csata emlékművét, ekkora már rendesen olvad rólunk lefele a kordura ruha. A határ mintha ott sem lett volna, észrevétlenül lényegültünk át külföldi turistává. Eszékig nem sok minden történt. Már lekopott rólam a „vajon mi maradt otthon” izgalma, vártam a tutti szállást, a Booking-ban sosem kellett csalódnunk, mindig mindketten átnézzük alaposan, szokásunk szerint csak 9 feletti értékelésű helyeket foglaltunk. Ez például azt ígérte, mint selling point, hogy közel van a városközponthoz. Végül is, közel volt…Az ajtónktól jó 40 méterre egy gyalogos felüljárónak tűnő műtárgy terpeszkedett. Ez egy 9 vágányos, nem villamosított vasútállomáshoz tartozott, ami tele volt tizensok hengeres dízel mozdonyokkal. Most képzeld mellé a 90 decibelnyi alapjárati dohogásukat, a kamionkeréknyi turbóik visításával aláfestve. Na, ez volt az utca túloldalán. Egy idő után úgy voltunk vele, mint indián a patakcsörgéssel. Már szinte nem hallottuk . A szállás maga is megért egy húbazzeget. A teljes konyha OSB lapokból volt, a munkalap felülete ugyanez, csak lakkozva. A csapon felgyűrődve a króm, mintha valami királyvizet nyáladzó boci nyalogatta volna. A zuhanyfüggöny nem ért a padlóig, a bőrkanapén valószínűleg smirgliseggű martalócok fészkelődtek előttünk. De sebaj, ahogy a reménytelenségig álmosodott kisgyermekesek mantrázzák: Ez csak átmeneti! Turisztruhát öltöttünk, átvágtunk a turbósivítás a felett, majd megindultunk a belváros felé. A háború nyomai még tisztán látszanak a golyónyomos falakon, sűrűn váltják egymás az eszméletlenül szakadt és az új vagy felújított porták. A leg meglepőbb egy dualizmus kori porladozó villa volt, amin kint volt a hostel jelvény :D

Kezdett hatalmába keríteni a macskajaj hangulat. A szórakozóhelyek nagy része kint az utcán, Kiültünk az esti életet szemlélni a főtérre, majd lementünk a folyóparti korzóra az erőd omladozó maradékán átvágva, nagy egyetértésben megállapítottuk, hogy itt is voltunk.

Reggel hamar tovább álltunk. Pikk pakk a bosnyák határon találtuk magunkat, ahol erős 20 percet álltunk a tűző napon. Innen kezdődött az izgalom. Sosem voltunk Boszniában. Előző utamon szóba elegyedtem egy idősebb szerb motorossal, aki figyelmeztetett, nagyon-nagyon vigyázzak, abszolút ész nélkül vezetnek, beláthatatlan kanyarokban simán előznek, elsorolta, milyen rokonai maradtak ott az úton, és mindnyájan saját hibás balesetben. Ehhez képest a körutunk legkulturáltabb vezetési moráljával találkoztam. A Sarajevo fele vezető út maga tetszett volna, szépen ritmusosan kanyargott, érdekesen épített, tiszta kis falvak lapítottak a domboldalakon, sűrűn tűzdelve minaretekkel.  Csak sokkal jobban tetszett volna, ha nincs forgalom. 10 óra után kezdett mocskos melegünk lenni, a forgalom meg már szilvalekvár sűrűségű volt. Közeledett a dél, épp szuvidálódtunk a napon egy soktengelyes vontató mögött, mikor megláttuk az Carda feliratot. Hiba lett volna kihagyni. Már a bejárati ajtó sokat ígért. Kutya: tilos. Fegyver: tilos. Bent önfeledten dohányoztak, kopaszodó rossz arcú urak és festett, napszemüveges donnák. A pincérünk jól bírta az angolt, ittunk valami helyi vizet, ettünk akkora csevapot, hogy két kezem nem tudta volna betakarni, pedig 12-es kesztyűt hordok.

A presszó kávé is simán ütötte az észak olasz szintet. Szívtuk magunkba még kicsit a füstöt meg a hangulatot, vettünk még némi útravalót a boltban, aztán egy nagy levegőt, ki a 38 fokba, és tovább indultunk.
A forgalom kicsit lejjebb csitult, elkezdtünk szépen lassan emelkedni. Egy kicsit még kanyarogtunk az autópályán is az alagutakban, majd beértünk Sarajevóba. Itt már pont úgy tűzött a nap, hogy az indulás előtt felerőltetett új gps tartó csak naptürkörként tudott funkcionálni. Hátraadtam a navigálás nemes feladatát. Mapsz barátunk hűen kísér minket, de ezúttal egy alagút után azt mondta, most bal. De ott szalagkorlát volt. Tettünk egy 5 km-s kitérőt, aminek a vége az lett, hogy a vékonybélként tekergő utcán megálltam egy kereszteződésnél, majd behúzott első fékkel szépen csúsztunk hátra fele. Itt egy rövid kuplungégetés következett különböző szentek felsorolásával, azután egyszer csak ott voltunk egy nyitott kapunál, amire a házszámunk volt írva. Itt találkoztunk utunk egyik legszívélyesebb, legszófosóbb vendéglátójával. Már vagy 15 perce sztorizgatott robogóról, háborúról, müezzinek ima időpontjairól miközben mi próbáltunk 36 fokos fekete ruháinkban orientálódni az apartmanba. Remek hely volt, jól felszerelt, törökös papucskák az előtérben, pedáns rend, tisztaság mindenhol. Este lesétáltunk a városba, kinéztük a fontosabb célpontokat. Az óváros és a bazár szenzációs. Tömeg van, de nem zavaró.

Mindenhol kávézók, édességüzletek, ékszerbolt, szőnyegbolt, közben időről időre éles illatú fűszeres parfümök nyilallanak át levegőn. Ittam jó kis zaccos török kávét, betermeltünk nem tudom mennyi édességet, vettünk fuxot. Sötétedésig bolyongtunk, utána  még kicsit maradtunk a kékórában a városháza előtt, aztán felizmoztuk magunkat a magasba a szállásunkhoz.

Leteszteltük a beszerzett hamikákat, amitől sikeresen cukorsokkot kaptunk. Annál nagyobb sokkot csak a wetteronline.de radarja okozott. Másnapra egy kb 5 órás út volt betervezve, le Mostarba, ott városnézés, onnan Kotor. Már úgy értem, 5 óra nettó motorozás. A kis képernyő méla közönnyel tudatta velünk, hogy azon úton ebből az 5-ből kb 4,5-et szakadó esőben és viharokban fogunk eltölteni. 1 héttel előtte néztem rá az időjárásra, és annyit mondott, lent a Kotori-öbölben lesz szórványos eső, amúgy meg ránk fog gyúlni a gatya. Hajnalban már ütemes kopogásra ébredtem, változó intenzitással esett, hangulatom vetekedett a gyökérkezelésre igyekvőkével. Kinéztük, hogy ha kimarad Mostar, kevesebbet ázunk. Valamint, ha várunk 9-ig, van egy kis esőszünet. Ott indultunk el. Gazdi kérdezte, merre, mondtuk, hogy Kotor, a rövidebb úton. Közölte, gyönyörű út, csak „bumpy”. Nem tévedett. Csöpögő esőben indultunk, egész hamar folyamatos, de csendes esővé változott. Tekertünk felfele a bosnyák szerpentinen, a kanyarokban fehér aszfalt, változó méretű félgömb alakú felpúposodásokkal, vízátfolyásokkal. A gumink ilyenre fel volt készülve, én egy jégen közlekedő friss jogsis dinamikájával és dőlésszögeivel közlekedtem. Elértünk egy nagyobb csomópontot, benzinkúttal, étteremmel, az eső jobban rákezdett, mi meg pont lefáradtunk. Megálltunk kávézni.

Itt összefutottunk egy sátrazó francia sráccal, aki Kotorból indult aznap reggel, és élete zivatarain volt éppen túl. Kicsit leszárítgattuk magunkat a WC készszárogatóján, lestük a jövő-menő számunkra még mindig nagyon érdekesen ruházkodó polgárokat, részvétel teli fejbiccentéssel üdvözöltük az érkező, hasonlóan szétázott sportcipős motoros társaságot, aztán egyszer csak elállt. Fel a motorra, indulás. Az út innen kezdett kellemes lenni. Még mindig nagyon hullámos volt, ezt a GS krosszmotoros rugóútjai szépen lekezelték, de éreztem, ez egy nakeden nagyon nem lenne vicces. Szűk volt, beláthatatlan kanyarok, 4 fölé nem nagyon váltottam, forgalom is akadt rajta. A Bosnyákok kb mindenhol elengedtek, megjelenik a motor fényszórója a tükörben, és már esnek is be az árokba, csak hogy hadd mehessél. Aztán volt egy kis kaland, egy mélyágyas trélert húzó vontató kapott egy
defektet az egyik szűk jobbos előtt. Na, akkor ezt hogy kerülöd ki. Megálltunk mögötte, villám gyorsan át a szembe padkára, és az út mellett előre evickéltem odáig, ahonnan már beláttam a kanyart. :D Egy darabig alig esett, vadregényes, hatalmas, függőleges falú hegyek között mentünk, az összes teteje vastagon felhőbe burkolva. Közben kis alagutak, nulla világítással, izgalmas volt…Aztán egyszer csak elkezdett jobban esni, mi meg éhesek lettünk, szóval megálltunk egy igényesnek tűnő útszéli kajáldánál.

Letettem a motort az eresz alá, 2 német rendszámú Vespa PK mögé. Ahogy leadtuk a rendelést, elkezdett rendesen szakadni, mi meg megindultunk a fimon huzatban a száradás útján. Egyszer csak jól szituált, 50-es pár jelent meg az asztalunknál. 

 -Elnézést, Önök vannak a BMW-vel?
-Igen, Önök a Vespákkal?
Kiderült, Hamburgból jönnek és 5 hetes az utazás. Biztosítottak afelől, hogy ma semmi esélyünk, és mind a négyen szarrá ázunk :D Remek volt a kaja, bár szűkebb marokkal mérték mint előző nap. Közben estek be a mindenféle csatakos népségek, ernyővel, gyerekkel, kutyákkal, majd egy szlovákiai magyar HD-s pár is befutott. Ahogy elfogyott a remek eszpresszó, már megint elállt az eső :D Innen tiszta élmény lett a nap. Volt még egy kis adag a szűk utakból, utána kezdett nagyon széles felföldeken vinni, ahol erős hűvös szél fújt keresztbe, meg lesben álló tehén és kecskehordák rohamozták a mi tehenünket. Itt már néha láttam a kék eget is, erre aznap reggel még kívánság szinten sem számítottam. A montenegrói határon volt némi fennakadás. Fél órát álltunk helyben. Miért, senki nem értette, de hát ilyenek ezek az önkényuralmi rendszerek, megszoktuk. A szél összefújt a HD-s párral, kellemesen elbeszélgettünk, majd egyszer csak megindult a sor. Bő 10 perc alatt átjutottunk, de még a papírokat sem kérték el. Na itt jött el „motorozásilag” a túra egyik fénypontja. 99 óta számolgatom motoron a métereket, körülbelül kialakult, milyen utat rajzolnék magamnak. Ez pontosan olyan volt. Kellően széles, annyira tapadós, hogy a motor minden rezdülésén érzed, mi történik. Belátni a kanyarkijáratot, meg a következő kanyart is. Az utat körös körül korábban nem látott formájú, színű sziklák, füvek díszítik. És nem kell gyorsan menni, 60-110-zel vehető minden. És csak folyatod fék nélkül, jobbra, balra…. egész nap tudnám csinálni. Kicsit még sötétben is :D Aztán amikor mellé még meglátod a tengert is, annál már ember nem kívánhat többet...

Leértünk, pár fotó, aztán kinéztük hova menjünk. A navi nem annyira akarta találni, felhívtam a csávót. Odaérünk, csöngetek, kijön egy szimpatikus srác, majd közli, nem várt senkit. Rendkívül segítőkész volt, felhívta az emberünket, akiről kiderült, a 3 harmadik szomszéd, és mellesleg a barátja, Bojan. Ő is nagyon rendes csávó volt, lejött értünk, mi gyorsan birtokba vettük az apartmant, ami ígéretnek megfelelően tengerre nézett.

Itt kettőt aludtunk, másnap Kotor belvárost bámultuk, felmásztunk az erődbe az 1600 lépcsőn, letekintettünk a festői szépségű fjordra, szétfényképeztük magunkat. Vettünk helyi napon szárított sonkát, olivát, fagyit, valami lepényszerű sós izét….aztán még este kis cukorsokk :D

Kipróbáltam a helyi szarvasos sört, valamint elmélyültünk(borzadtunk) a helyi zeneadók videoklipjeitől. A kettes számú fénypont a másnapi Kotor-Zabljak volt. Az út hasonló volt a határról jövőhöz –egy része ugyan az a nyomvonal - de itt voltak még hosszabb kanyarok, meg szűkebb kanyonszerű képződmények is. 1db pihenőt néztem ki, volt ott egy tó, meg egy panoráma pont.

És ahol panoráma pont van, ott van kávé is. Bementünk, kedves hófehér szakállú tengerimedve formátumú öregúr vitte a helyet, egy gumicsizmás szomszédasszony épp a cigifüst térkitöltő hatását tesztelte, amúgy üres volt a hely és a terasz is. A beszélgetésünk így hangzott: 
-Hello. 2 espressos please.
-Helo. No espresso. Only black. KLASIK.
Úgyhogy kaptunk foggal szűrős kávét findzsában, mellé csodás panorámát, kis szaletli tető alatt. Ja, elkezdett esni, azt mondtam? Élveztük a látványt egy darabig, rágcsálva a kávézaccot, aztán tovább álltunk. Az eső megkönyörült rajtunk, mi meg eljutottunk hamar Zabljakba. Itt olyan Tatra érzésem lett. Ahogy folyton fújnak azok a magashegyi szelek, az út szélén sorakoznak a kis sátortetős házikók a hegyoldalban, meg mindenfele pulcsis-bakancsos-térdgatyás népek sorjáznak leégett arccal. Hamar meglett a szállás, még nem volt kitakarítva. Amíg vártunk, bementünk a tutti étterembe, amit ajánlott a szállásadó. Hát, tényleg, szavunk nem lehetett, a kirándulás legjobb ebédjét költöttük el. Kész lett az apartman, itt mondjuk eléggé szemmel látható volt, hogy a tisztaságról mások a fogalmaink, úgyhogy este vettünk egy vízkőoldót a kaja mellé. Előbb persze elmentünk a Tara kanyonhoz. Spoiler alert: Európa legnagyobb kanyonja, de egyáltalán nem akkora flash.

Az meg, hogy nyakig van turistával, csak még ellenszenvesebbé teszi. Itt meg is beszéltük, legközelebb gondosan megválasztjuk, hogy olyan helyre menjünk, ami nem felkapott. És szintén fontos, hogy higyjünk az útvonaltervezőnek. Ha azt mondja, az az út 5 óra nettó, pedig csak 220 km, az annyi lesz, hiába előzöl kocsisort csuklómozdulatra, hiába nem lassítasz a kanyarokban. Miután kicsalódtuk magunkat, felmentünk a szállástól pár km-re található hegyekbe. Itt az útikönyv azt mondta, nagyon figyeljünk a tervezéssel, mert 100 km simán lehet 1 nap, annyira kanyargós és annyira nem lehet haladni. Nyaraltunk, sietni nem volt hova, felbaktattunk kettesben. Itt aztán volt látvány. Kumuluszok az égen, lemenő nap, kb 60 km/h-s jeges szél, füves dombok, tehenek, lovak….és persze a másfél sávos út, amin néha el kellett engedni a teherautót.

Másnap reggel kb 10 fok volt Zabljakban. A szállásadó kérdezte, merre tovább. Zágrábra felcsillant szeme, mondván Ő is onnan való. Kérdeztem, mennyire komoly ez az 5 óra. Mondta:
-5, maybe 6. Easy drive!
Igazából a szerb határig nem volt semmi. Széles, hibátlan, látványos utak, aztán erdők. Sebességkorlátozó táblák csak irányadóak, ahogy eddig is, nagyon kellemes 80-110-es tempót mentünk. Aztán szűkebbre váltott az út, igazi tekergőzősre, itt jót kergetőztünk egy helyi autóssal lefele. Aztán megjött a szerb határ, és vége volt az idillnek. Az útminőség érezhetően sokkal rosszabb lett. Reggeli kávé utáni vágyunk kezdett csúcsosodni, megálltunk egy fogadó szerű helyen, ahonnan zene szűrődött ki. Kértem két presszót, kaptunk klaszik kávét, de ez rosszabb volt a panorámásnál :D Bentről dőlt ki a cigifüst, a szomszéd udvaron II. világháborús teherautóroncsok dacoltak az
időjárással, kóbor kutyák jöttek kaja reményében.

És akkor megszólalt bentről egy jó kis helyi sláger, hegedűvinnyogással kísérve. Ezt volt a macskajaj hangulat teteje, úgy röhögtünk, hogy a könnyünk kicsordult :D Na gyerünk tovább. Haladtunk, haladtunk, de az útminőség ugyanúgy a határeset volt, és egyre nagyobb településeken vezetett át . Hosszúra nyúlt a drájv , de továbbra is ízi maradt. Egy érdekesség: az egész utunkra jellemző VW Golf 2 áradat itt sem akart szűnni. Elképesztő mennyiség van a típusból napi használatban, többségük emelt rugókon feszít, rozsdát nem látni rajtuk, ötletem nincs, mi tartja őket egyben, miközben 30 éves múlt belőlük a legfiatalabb is. Egy kúton megálltunk levetkőzni és feltöltődni, meg inni egy igazi presszót. Amíg párocskám vetkőzött a vetkőzőben, odajött egy szerb papi és elkezdett kérdezni a kukára mutogatva. Én mondtam neki magyarul, hogy egy szavát nem értem, de mondja nyugodtan. Még két percig beszélt, én is mondtam neki valamit, aztán nagy boldogan elment :D Belgrádba kicsit korán értünk, a szállás még nem volt kész. Kajáztunk, utána beszélgettünk a háziasszonnyal, akinek a gyereke szintén Zabljakban bizniszelt valami DH bringákkal. A Nándorfehérvári várat este néztük meg a naplementében. Nagyon szépen rendben van tartva, igaz Hunyadit sehol nem említik, de hát cserébe van tematikus tankbemutató és dinó kiállítás.

És espresszó is volt, izmos, nem klaszik. Belgrád még megért volna egy napot, de mennünk kellett. Hazafele eseménytelen volt, rekord hosszú várakozás a magyar határon, aztán átlibegtünk az 53-as út minősíthetetlen, mogyoróscsoki jellegű burkolatán. Először voltunk együtt arra lent, de biztosan nem utoljára. Azóta is nézegettem, a tárház kifogyhatatlan odalent, akkor is, ha csak aszfalton mész. Terepen meg tényleg valódi Mekka. Végezetül legyen itt egy kép a sárgáról, a hűséges Babettánk társaságában, amin motorozni tanultam. Lehet, még a színkódjuk is stimmel :D